Egy szem pont

1)      Mindenki meghal. Aztán persze szépen sorban elfelejtődnek. Ki-ki a maga idejében. Nehezebb elfeledni a nagymamát, aki velünk élt, vagy akinek a hamvai még mindig ott állnak vigyázzban a kandalló tetején, szerényen, de némileg durcásan közölve minden arra néző családtaggal: még vagyok. Illetve… voltam. Aztán elszontyolodnak, és már nem is tűnnek olyan szigorúnak. A művészeket nehéz elfelejteni. Főleg a jókat. Még nem döntöttem el egészen, mennyire önző dolog a művészet céljaként azt kijelölni, hogy ne felejtsenek el minket, mennyire önző dolog apró, masszív kapszulákat eszkábálni, hogy elrepítsék a neveinket az idő bántóan egyenes alagútjában. Vagy csináljunk inkább valami szörnyűséget, öljünk meg néhány embert, robbantsunk fel valamit, hogy emlékezzenek ránk – de a rossz emlékek vajon jobbak-e, mintha csak simán elfelejtenének?

2)      Ez a fenti gondolatsor azonban akkor, és csak akkor érvényes, ha nincs élet a halál után. Ha van, és saját, önálló jogunkon tovább létezünk halálunk után is, akkor viszont a művészetnek egyáltalán nem ez a célja. De akkor meg mi?

3)      Namármost. Ha itt hagyjuk ezt a világot (már pedig itt hagyjuk, akár van élet a halál után, akár nincs), akkor is igényelhetjük, hogy ha már szellemi valónkban nem vagyunk jelen, fizikaiban pedig csak olyan állapotban, amire tényleg senki sem kíváncsi, azért valami egészen apró nyoma maradjon annak, hogy ott jártunk. Egy generáció biztos emlékszik ránk. Kettő, három, talán. Négy már igen bajosan. És annyi. Egy név maradunk a facebookon, egy arc a régi fotókon, amik már gyakorlatilag felismerhetetlenné fakultak. Ha nem vagy híres, mindenki leszarja a családfádat és a gyökereidről pontosan annyit lehet tudni, mint rólad párszáz év múlva. Akárhol is leszel akkor. Így az 1)-es pont ismét értelmet nyer.

4)      Mi van, ha az 1)-es pontot és annak minden folyomványát figyelmen kívül hagyjuk? Mi van, ha a művészet, és azon belül minden festmény, könyv, zenemű, szobor nem azért van, hogy halhatatlanságot biztosítson készítőjének? Mi van, ha ez csak a járulék? Mi akkor a cél?

5)      A cél az, hogy elgondolkodtassa az embert, megihlesse az eljövendő korok művészetét és művészeit, ezáltal biztosítva túlélését. L’art pour l’art. De akkor meg mi is a művészet valóban? Valami, ami önző módón, parazitaként rátelepszik az emberiségre, és rajta élősködik, csak a saját fenntartását tűzve ki célul, nem törődve vele, hány megbicsaklott művészlélek lesz közben morfinista, őrült, vagy öngyilkos? Vagy ez az együttélés nevezhető szimbiózisnak is, és amíg mi szép sorban áldozzuk fel az életeket, sorsokat a művészet oltárán, addig az is ad nekünk valamit?

6)      Mit ad nekünk? Jobbak leszünk-e tőle? Formál-e minket? Csak ha fogékonyak vagyunk rá. Ha hagyjuk. Ha hagyjuk, a művészet csodás dolgokat tehet velünk. Velem. Ha belegondolok, hol lennék most mindazon könyvek, filmek nélkül, amiket elolvastam és megnéztem, hol lennék Zsákos Bilbó utazása nélkül, hol, ha nincs az a messzi-messzi galaxis? Hogy állnék hozzá a világhoz, ha nem gondolnék Alexander Supertrampre? Ha nem láttam volna Gulácsy festményeit, és nem cibálnak el a Munkácsy-kiállításra? És ha belegondolok, mit fog még tenni velem, be kell valljam, jóleső, bizsergető érzés kezd el futkározni a gerincemen.

7)      Miért írjak én? Főleg blogot? Miért írjak ide akármit? Miért érzem magam írónak? Persze, hogy meg akarom mutatni. Hogy én, hogy én, hogy én (lsd.: 1)-es). De mit akarok még vele? Azt, hogy elolvassák. És még ha egy rakás szarnak is tartják, gondolkodjanak rajta. Csak egy picit, nem kell sokat. Ha gondolják, értsenek egyet, ha gondolják, ne. Egy csepp vagyok a tengerben, egyetlen szem pont a sok közül. Itt a véleményem. Itt a világom.

Itt a szempontom.