Mármint basszus.
Egy festő. Gulácsy Lajos egy festő volt. Ha figyeltünk volna irodalomórán, máris tudnánk, kiről van szó, mert Juhász Gyula írt hozzá egy verset, amit valószínűleg elolvastunk, kielemeztünk és megmagyaráztunk, már ha figyelemre érdemes irodalomtanárunk volt. Aki azt a verset megértette, és tudja, hogy Gulácsy végül is megvakult (1924-ben, hogy pontosak legyünk) az azt hiszem, fejben olyan borzalmakat él át, hogy örül, hogy nem ő Gulácsy, de még csak nem is Juhász.
Basszus, megvakult.
Rá egypár éve pedig meghalt. De mi volt a halála és a megvakulása között? Hogyan élt? És mi értelme volt? Nézzük csak meg akármelyik képét. Akármelyiket, tényleg. Ott van rá a google. Aztán olvassuk el azt a verset. Szintén google. Tegnap sokat gondolkodtam ezen a szenvedésen... Mármint... Basszus...
Leélt nyolc évet úgy, hogy nem festett egy képet sem, egyáltalán. Az összes kép, álom, kompozíció, amik nyolc év alatt szépen sorban megjelentek a lelki szemei előtt, mind egy szálig ott is maradtak. A kérdés csak az, hogy bírt ki így nyolc évet. Mert Gulácsy Művész volt, nagy betűvel. Ő a festményeinek élt, annak, hogy festhet, hogy így ondhat el mindent, amit máshogy nem tudott, mert senki sem értette volna meg. Így se értették sokan. Szóval Gulácsy Lajos megvakul, és leél nyolc évet, ki tudja, hogy.
És most jut eszembe a Zongoralecke. A film, aminek egyszerre boldog és szomorú a vége, és ki-ki maga dönti el, hogy hogyan tekint rá, a lezárás vidám, vagy szomorú szála kerekedik felül benne. Most nem szeretnék annyira spoilerezni, de a lényeg az, hogy ebben a filmben a főszereplő, egy néma zongorista részben tudatosan, részben a körülmények hatására köt egy kompromisszumot: feladja a művészetét, a zenét, ami éltette, és az átlagember boldogságát, családi életét, a beteljesült szerelmet választja, egy olyan igazságot, amit szavakkal is ki lehet fejezni: beszélni is megtanul. Eddig nem volt szüksége rá, mert a zenéjével fejezte ki magát.
És itt jön bele az egészbe Gulácsy. Az ő esetében a kényszerítő körülmények több értékrenddel erősebbek voltak, vajon képes lehetett-e a művészetének, a talentumának elvesztése után felépítenie egy új életet, vagy belerokkant abba, hogy nem festhet. Olvassuk el csak azt a verset. Már azután írta Juhász, hogy barátja megvakult.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár,
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút,
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn — csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.
És most ki-ki döntse el, győzelem-e ez, vagy vereség. Meghalni, megrokkanni művészként, vagy megérni, hogy átlagemberré válj? Én azt hiszem, nem lehet hibáztatni Adát sem, hogy nem veszett vízbe a zongorája mellett. Meg lehet érteni. Vagy nem művészet a szerelem? Nem éri meg otthagyni miatta a zongorát? És mije volt Gulácsynak? Volt szerelme, amit választhatott volna az ecset, és saját, szemhéjai mögött rekedt, sötét Nakonxipánja helyett? Őt csak gond, ital, nő, robot, és seft várta? Vagy még az sem? Hiszen vak volt!
Azt hiszem, én vele tudok együtt érezni. Ha teljesen felfogni nem is, sejteni azért tudom a magányos, kámforgőzös altatószagú éjszakákat, amiket Gulácsy a való világtól és az ép eszétől távol a sötétben töltött. De Ada napjaiba, a szerelem és a család boldog éveibe, a nyugodt életbe, a kopogó zongorába és a csendes halálba már kevésbé. Talán csak azért, mert még nem voltam szerelmes. Ki tudja.
Még egy kérdés, amit majd az idő válaszol meg.
